A rozsdamentes ajtóknál a megrendelők egy része még mindig túl nagy hangsúlyt helyez a látványra. Szép legyen, inox legyen, csillogjon, és kész. Pedig a gyakorlatban a problémák ritkán a nagy sík felületen kezdődnek, hanem a részletekben: a csomópontoknál, a vasalatoknál, a hegesztéseknél, a vízmegállási pontoknál és a rosszul összehangolt anyagválasztásnál.
Az egyik tipikus hiba a vegyes anyaghasználat. A fő lemez rozsdamentes, de a kisebb kötőelem, a takaró, a rögzítés vagy egy belső alkatrész gyengébb minőségű. Ilyenkor a korrózió nem ott jelenik meg, ahol „szemre” számítanak rá, hanem a rejtett csomópontokban. Mire a hiba láthatóvá válik, a szerkezet már károsodott.
A második gyakori probléma a rossz vízkezelés. Ha egy ajtó geometriája, takarása vagy tokcsatlakozása pangó vizet hoz létre, a rozsdamentes acél sem fog örökké ellenállni. Különösen igaz ez agresszív vegyszeres, sós vagy magas páraterhelésű környezetben. A jó ajtó egyik ismérve, hogy a részletei nem tartják bent a nedvességet.
Hasonlóan kritikus a hegesztések minősége és utókezelése. A rosszul kivitelezett varrat nem csak esztétikailag kifogásolható, hanem higiéniai és korróziós kockázat is. A hegesztett rozsdamentes szerkezeteknél a felület helyreállítása, tisztítása és szükség esetén passziválása nem mellékes lépés, hanem tartóssági feltétel.
A vasalatok kiválasztása is sok hibát rejt. Nem elég, hogy az ajtólap „jól néz ki”, ha a zsanér, görgő, zár vagy fogantyú nem a tényleges terhelésre van méretezve. Ilyenkor a szerkezet használat közben veszít a pontosságából, romlik a záródás, nő a karbantartási igény, és a teljes rendszer gyengül.
A rozsdamentes ajtó valódi minőségét tehát nem a fotókon, hanem a részletekben lehet lemérni. Ahol a víz útját, a terhelési pontokat, a tisztíthatóságot és az anyagkapcsolatokat átgondolták, ott a rendszer hosszú távon is stabil marad. Ahol ezek hiányoznak, ott a „szép inox” gyorsan drága problémává válhat.